Néhány napja elmentünk megnézni a Lord of the Dance-et a liverpooli Empire színházban. A színház maga elég kicsi, de ízlésesen kidekorált, sok vörös bársony függönnyel, amelyek a színpad mellett és afölött lógnak, arany színű festésekkel a falakon és a plafonon. A színpad azonban szerintem kicsi, és a karzat túl meredeken emelkedik – ez mondjuk jó azoknak, akik egymás mögött ülnek, és még a magasabb emberek közül is kilátnak, de én elég magas vagyok, így ezzel nincs gondom, és sajnos az egész előadás alatt inkább lenéztem a táncosokra, és ez nem volt az igazi. De egy gyerekkori álmom vált ezzel valóra, úgyhogy nem panaszkodom.

Ami az érdekes ebben az estében, az az volt, ahogy a közönség reagált a színpadi történésekre. Egy idő után, komolyan mondom, úgy éreztem magam, mint amikor pár évvel ezelőtt Magyarországon a Hófehérke és a hét törpe eladásán voltunk. Az emberek itt sokkal több bátorságot (és késztetést) éreznek magukban ahhoz, hogy kifejezzék az érzéseiket a látottakkal kapcsolatban. Mondok két példát. Amikor megjelent a színpadon egy csábító ruhába öltözött táncos lány, és a zene is kihívóbbá vált, egy-két férfi elismerően és mindenki számára jól hallhatóan felfüttyentett. Másodszorra pedig amikor a rossz fiú szerepét eltáncoló férfi egy „rossz cselekedete” után odaállt a színpad elejére, és ünnepeltetni kezdte magát, sokan, méghozzá meglepően sokan fújogni kezdtek; pontosan úgy, ahogy a kisiskolások szoktak, amikor valaki bábozik nekik, és az egyik báb rosszban sántikál a szemük előtt.

Akkor viszont, amikor arra került a sor, hogy a végén megtapsoljuk a táncosokat, az angolok meglepően visszafogottnak bizonyultak. Visszaköveteltük őket, tapssal és lábdobogással, de azután mindenki nagyon hamar tudomásul vette, hogy vége volt, és a kötelező tapson kívül egyebet nem igen csináltak. Amint újra felkapcsolódtak a lámpák, mindenki felállt, és kisietett a színházból.

Ami az öltözéket illeti, mindenki azt viselte, amihez kedve volt. Manapság nem annyira kötöttek az öltözködési szabályok, és ahogy észrevettem, a vendégek olyan ruhát vesznek fel, amelyben csinosnak és/vagy kényelmesen érzik magukat. Láttam kis fekete mini ruhába öltözött harmincas nőt és farmert és pulóvert, inget viselő középkorú férfit is. Nekem személy szerint jobban tetszik, amikor mindenki kicsit túlöltözik egy ilyen alkalomra, de nem zavar, hogy mások nem így gondolják a dolgot.

Te mit veszel fel, amikor színházba mész? Tudasd velem és a többiekkel az írás alatti kis komment dobozkában. Üdv, alexbanks.

Sziasztok, olvasók!

Sajnos nem minden megy úgy, ahogy az ember azt akarja, Főleg nekem szokott sok problémám lenni akkor, amikor nagyon akarok valamit, különösen akkor, ha arról a dologról amúgy azt képzelem, hogy se perc alatt, könnyen meg lehet csinálni.

Az egyik bajom, hogy nem tudok ide úgy beilleszteni képet, hogy utána módosíthassam is. Emiatt döntöttem úgy, hogy előbb Wordben megszerkesztem a posztot, aztán beillesztem ide. Sajnos ez nem olyan egyszerű. Mióta átálltam bétára, valahogy ez sem megy olyan könnyen (pedig a korábbi változatban sem volt könnyű rájönni, hogy mit csináljak), és emiatt van az, hogy napok óta nem írtam ide semmit, pedig igazából lett volna mit, csak jobb lett volna, hogy ha előtte szépen megszerkeszthetem, ahogy azt kell.

(Óriásiak ezek a képek!)

Már írtam a gépházasoknak, és csak idő kérdése, mire válaszolnak. Ha időközben elolvasod ezt a posztot, és véletlen tudod a megoldást a bajomra, örömmel várom a válaszodat a kommentek között.

Üdv, alexbanks

Néhány napja elhunyt az egyik munkatársunk. Kedveltem őt, ha nem is ismertem annyira, és sajnáltam, amikor meghallottam a hírt.

Az az apropója, hogy megemlítem ezt a dolgot, hogy a cég, ahol dolgozunk, a munkatárs halálakor adomány gyűjtésbe kezdett, és az ebből befolyó pénzt majd át fogja adni a férfi családjának. (Egy elvált felesége és két kisfia volt.) A cégünk viszonylag nagy, több mint hétszáz embert foglalkoztat, így van lehetőség rá, hogy lehetőleg minél nagyobb összeget gyűjtsünk össze, habár azt figyelembe kell venni, hogy nem mindenki ismerte őt, talán ha százan lehettek, akik nem csak látásból ismerték, és lehet, hogy csak azoktól kérnek pénzt, akik egy részlegen dolgoztak vele.

Nekem nagyon tetszik a kezdeményezés. Tavaly is meghalt valaki a cégnél, és akkor, ha jól emlékszem, úgy ezerötszáz font közüli összeg gyűlt össze. Az itt nem számít olyan soknak, de a temetést talán részben fedezi. A temetési árakkal sajnos egyáltalán nem vagyok tisztában, de úgy gondolom, hogy legalább félszer drágább, mint Magyarországon.

Az egyik munkatársunk a műszak kezdetekor magával hozott egy sebtében összeeszkábált karton dobozt, amelyet a tetején nyitva hagytak, és azzal járt körbe, és kért mindenkitől annyit, amennyire futotta neki. Az is tetszett, ahogy a közvetlen főnökünk a „briefing”, azaz a munkakezdés előtti gyűlésen elmondta, hogy mindenki annyit dobjon bele, amennyire futja neki, tehát nincsenek elvárások. Ha valaki csak egy fontot dob bele, az is jó, ha valaki többet tud, akkor az is. Nincsenek elvárások, és nincsen rosszallás, ha kevesebbed van.

Otthon szokás az ilyen, ha egy munkatárs meghal? A cég, ahol korábban otthon dolgoztam, jóval kisebb volt ennél, és csupa fiatal egyetemista és főiskolás dolgozott náluk, és soha nem halt meg egyetlen munkatársam sem, és így nem tudom, mi a szokás ilyenkor.

Ha van ilyen szokás annál a cégnél, ahol te is dolgozol, tetszik az ötlet vagy inkább nem annyira? És ha nincs, akkor szívesen vennél egy ilyen kezdeményezést? A komment ablakocskában tudasd a véleményed velem és a többiekkel.

Én nem ünnepelem a Valentin-napot. Sem a barátom. A munkahelyemen ma az egyik munkatársam megállított, mielőtt elkezdtük volna a munkát, és azt kérdezte tőlem: "Kaptál rózsát tőle?" (Ismeri a barátomat.) Mielőtt válaszolhattam volna neki, tovább kérdezett: "És bonbont?" Amikor elmondtam neki, hogy mi nem ünnepeljük ezt a napot, ő erre azt felelte, hogy itt, ebben az országban ők viszont igen, úgyhogy nagyon reméli, hogy a barátom este elvisz vacsorázni.

Este tízkor végeztünk a munkával. Ha amúgy ünnepelnénk, se lenne kedvem fél tizenegykor vacsorázni menni.

 Ti ünneplitek ezt a napot vagy inkább megpróbáltok úgy tenni, mintha nem létezne, ahogy talán igen sokan Magyarországon? Oszd meg az ezzel kapcsolatos gondolataidat a bejegyzés alatti kis dobozkában.